Bár csak közvetett utalásként, de már az Európai Gazdasági Közösség Alapító Szerződésében találkozhatunk a regionális politika szükségességével. A Preambulumban a következőket olvashatjuk: "ÜGYELVÉN ARRA, hogy gazdaságaik egységét erősítsék és azok harmonikus fejlődését biztosítsák, az egyes területek közötti különbségeket és a kedvezőtlenebb adottságú területek elmaradottságát csökkentve"

Ekkor azonban még nem létezett közösségi szintű regionális politika, csak indirekt szabályozások történtek. Ennek oka többek között az 1955-ben készült Spaak-jelentés, mely a gazdasági növekedéstől várta a területi kiegyenlítődést, és amely alapján a Közösség országai ekkor a kereskedelmi akadályok lebontását és az egységes belső piac megteremtését tartották a legfontosabbnak. Ráadásul a nagy "rivális", az USA tapasztalatai is azt mutatták, hogy kellő mértékű tőkemobilitás esetén valóban területi kiegyenlítődés figyelhető meg.

Az 1960-as években nyilvánvalóvá vált, hogy a közösség tagállamaiban nem működik az a kiegyenlítő mechanizmus, ami az USA tagállamaiban, hiszen jelentősek a társadalmi különbségek a két kontinens közt. A kiegyenlítődési folyamat nem működött, és a különbségek még nőttek is a Közösség fejlett és fejletlen régiói közt. Erre a tagországok önálló regionális politikával reagáltak, azonban ezek a politikák mind eszközeikben, mind mechanizmusaikban különböztek az egyes országokban, sőt sok esetben a közös versenypolitikát is sértették. 1965-ben a Bizottság jelentést készített, mely a különböző szintek közötti együttműködést hangsúlyozta. 1968-ban pedig létrehozták a regionális politikáért felelős főigazgatóságot a nemzeti politikák koordinációjára.

A '70-es évek elején több okból is indokolttá vált a regionális politika közösségi szintre emelése. Egyik, hogy 1969-re létrejött a vámunió, ami növelte a versenyt és a regionális különbségeket, így a Tanács összefoglalót bocsátott ki, ami a regionális politikával kapcsolatban négy prioritást jelölt meg, valamint az intézményrendszerre vonatkozóan is tett javaslatokat. A másik az 1970-ben nyilvánosságra hozott Werner-terv, ami a gazdasági és monetáris unió megvalósításáról szólt. Ez az elképzelés viszont a gazdaságpolitikák koordinációjának szükségességét vetette fel, hiszen a tagállamok meglehetősen eltérő helyzetben voltak mind költségvetési, mind külgazdasági szempontból. 1971-ben megállapodás született a gazdaságpolitikák koordinációjáról, és megszületett az első regionális támogatásokat szabályozó direktíva is. Harmadik okként említhető, hogy '73-ban a Közösség először bővült új tagokkal, melyek közül főleg Nagy-Britanniát és Írországot lehet kiemelni, hiszen a britek a vesztesei lettek a közös költségvetésnek, az írek pedig a Közösség legelmaradottabb részét képezték, komoly fejtörést okozva a Hatoknak. A '70-es évek második felében és a '80-as években többször került sor a regionális politika reformjára. Először 1978-ban, amikor a MacDougall-jelentés - amely a költségvetésbe történő befizetések jelentős emelését javasolta - hatására a pénzeszközök bővítésére került sor. Ekkor kötötték ki továbbá, hogy a tagállami és a közösségi támogatásokat koordinálni kell, és hogy a közösségi támogatás nem válthatja fel a tagállami támogatásokat. Szintén ekkor vezették be a fejlesztési tervek készítését. A második reformra 1984-ben került sor, amikor megszüntették az automatikus kvóták rendszerét, és azok a források, melyek a Bizottság hatáskörébe tartoztak, a Közösségi Kezdeményezések nevet kapták. Az 1986-os bővülés, amely során két, a közösségi átlaghoz képest jelentősen elmaradott ország csatlakozott az addigi Tízekhez, ismét reformok szükségességét vetítette előre, melyek alapjait a '86-ban elfogadott Egységes Európai Okmány rögzítette, ami magát a politikát is közösségi szintre emelte.

A SEA által előkészített reformok 1988-ban Delors-I. csomag néven kerültek elfogadásra. Ez a regionális politika mellett a költségvetést is átalakította, hiszen a növekvő kiadások fedezetét biztosítani kellett. A reform során összehangolták a regionális politika különböző alapjainak tevékenységeit, egységes elveket fektettek le, és a Strukturális Alapokat is újraszabályozták. Ekkor határozták meg az alapok működésének alapelveit és a célkitűzéseket, melyekről a későbbiekben részletesen szó lesz. '91-ben új reform előkészületei kezdődtek meg, melyeket a '93-as Maastrichti Szerződés véglegesített, ami egyben a monetáris unióhoz vezető lépcsőket is meghatározta. A szerződés módosította az 1988-ban meghatározott célkitűzéseket, és felállította a Kohéziós Alapot, melynek feladata a legfejletlenebb tagállamok felzárkóztatása.

Az utolsó reformra 1999 márciusában került sor az Európai Tanács berlini ülése során. Előzményként a '97-ben előterjesztett AGENDA 2000 szolgált, mely az unió stratégiáját rögzíti bővítéssel, mélyítéssel és ezek finanszírozásával kapcsolatban. A reformnak kiemelkedő jelentősége van hazánk szempontjából is, hiszen csatlakozásunk után a magyar rendszernek is ezen szabályoknak kell majd eleget tennie.